6. Hospital.

Sziasztok! Kicsit sok késéssel, de itt az új rész. Egy kicsit rövid lett ezért ezer bocsi. Remélem nem untátok meg a sok várakozást és vele együtt a blogot. Nagyon remélem. Na, nincs sok hozzáfűzni valóm. Kommenteljetek, vagyis adjatok jelet arra hogy olvastok.  

xx. Liv❤
Szemeimet bántották a fények mikor kinyíltak. Elkezdett kiélesedni a kép. Fehér falakkal találtam szembe magamat. Szinte vakítottak a színükkel. Hol vagyok? Felültem. Azzal a gyorsasággal, amivel felültem majdnem sikerült vissza is esni. Körül néztem a szobában. Tele volt minden orvosi cuccal. Ezek szerint kórházban vagyok. Nagyban vizsgálgattam a szobát, amikor megpillantottam tőlem pár méterrel ülő Ashton-t. Lehajtotta fejét és kezeit összekulcsolta maga előtt.

- Ash.-ejtettem ki a nevét. Erre felkapta fejét.

- Istenem Den.- indult meg felém, majd leült mellém a székre.- Mind az én hibám.-mondta majd megfogta a kezem.

- Hogy lenne? Az a deszka eltört nem a te..-mondani akartam.

- De igen Den az enyém. Ha nem akarok, felmenni nem lenne semmi. Még mindig jól lennél.-mondta,

- Mert mi történt velem?-kérdeztem.

- Betört a fejed és pár csontod eltört.-mondta.

- Lehetett volna nagyobb gond is.-mondtam.

- Den, ez is elég baj. Igen lehetett volna nagyobb gond is. Akár többet nem is járhatsz vagy akár meg is halsz, de ilyenekre gondolni se merek.-mondta majd lehajtotta a fejét.- Istenem. Den annyira sajnálom. Én nem akartam.-mondta majd könnybe lábadt a szeme. Az első fiú, akit látok sírni. Mármint az ovin kívül, amikor mindenki sírt, ha elesett. Nem. Ashton igazán a sírás határán van.

- Istenem. Ashton én, nem hibáztatlak. Semmiért.-mondtam.- Ashton. Te vagy most az egyik legjobb dolog az életemben. Az egyetlen boldog.-mondtam.

- Mindig itt leszek neked Den.-mondta.- Bármi gondod lesz, rám számíthatsz.-mondta.

Hittem neki. Alig ismerem, de már jobban bízok benne, mint a szüleimben. Olyan nekem, mint a bátyám. A szüleim számomra idegenek. Nem is értem.... Minek vállaltak gyereket, ha nem tudnak vele foglalkozni? Ashton itt van velem mindenki helyett.

- Köszönöm, hogy itt vagy velem.- mondtam.

- Semmiség.- mondta, amit egy mosollyal  ajándékozott.

Ekkor kopogás hallatszott az ajtó felől. Kinyílt és mögötte egy barna szem csillant meg.

- Sziasztok.- köszönt.

- Szia Calum.- köszöntem neki.

- Adsz egy percet?-fordult Ashton felé.

- Persze- majd felállt és kisétált az ajtón.

Megállt az ágy előtt és csak lefagyva nézett végig rajtam.

- Nagyon sajnálom a múltkorit. Nem tudom mi ütött belém.- mondta.
- Semmi baj Cal. Én már el is felejtettem.- mondtam.
- Akkor jó.- hajtotta le a fejét.
- Nyugi, tényleg nincs baj.-mondtam.
- Köszönöm a bocsánatát milady.-hajolt meg. Na, itt az igazi Cal.
- Bocsánatát elfogadom.-mondtam.
- Na, nekem mennem kell. Ennyit szeretem volna.- mondta majd oda jött megölelni. Felszisszentem erős karja közt.
- Bocsi nehéz megszokni, hogy egy kicsit eltörtél.- mondta.- Na, szia.- integettet miközben ment kifele.
- Szia.-integettem. Ashton csak benézet az ajtón és közölte, hogy el kell mennie ár dolgot elintézni de, siet vissza.
Leemeltem a szekrényről az újabb John Green szerzeményt, a Papírvárosokat. Nagyon John Green függő lettem.
Egyszer csak kitárult az ajtó és Ő lépet be rajta.
-Szia.-köszönt.
- Menj ki Luke.-mondtam.
- Bocsánatot kérni jöttem.- mondtam.
- Na, hadd halljam.- mondtam és leült mellém.
- Sajnálom. Sajnálom, hogy tegnap megütöttelek. Akkor egy fasz vagyok.- mondta. Szemei tényleg bocsánat kérően csillogtak.- Nem vagyok olyan, mint amilyenek gondolsz.
- Azt kétlem.
- Jó. Jövőhéten eljössz velem egy randira és megmutatom, neked milyen vagyok. Na  mit szólsz?-kérdezte.
- Na, látod. Ezzel a Luke-al szívesebben megyek randizni.-mondtam.
- Ezt vehetem igennek?- kérdezte hatalmas mosollyal a száján.
- Veheted.-mondtam.

Jövőhét hétfő

Már kiengedtek a kórházból. Egész jól vagyok. Mintha nem is történt volna semmi. Szerdán Luke randizni visz. Rossz előérzetem van.
Éppen a ruhámat veszem felfele és indulok a boltba. Nincs itthon semmi, amit el lehet fogyasztani.
Felhúztam a cipőmet és már indultam is. A napszemüvegem az orromra helyeztem  mert a nap lassan kiégette a retinám. A város ugyan olyan békés formáját mutatta, amit szokott. Napos. Meleg. A bolt tőlünk csak pár utcányira volt. A parkoló tele volt kocsival mikor oda értem. Hát mondhatjuk elég "menő" helynek a boltok között. Na, jó ez hülyén hangzik.
Amikor beléptem a légkondi hűvöse elkezdte hűteni a testem. Felkaptam egy kézikosarat és neki ereszkedtem a boltnak. Mindenféle dolgot beledobáltam a kosaramba. A sorok közt rohangáltam, amikor egy ismerős arcot láttam meg az édesség osztályon. Az ott..

- Calvin?- kérdeztem mire ide kapta a fejét. Én csak rohantam és megöleltem.
- Öhh.. bocsi, de én nem Calvin vagyok.-mondta. Majd felnéztem rá és akkor is Calvin állt előttem.
- Den?- hallottam meg a hátam mögül egy hangot. Hátra néztem és ott állt Calvin.. vagyis. Asszem.
- Na, jó. Ne szórakozzunk. Melyikőtök Calvin?-kérdeztem.
- Én.- mondta a Calvin. Gondolom.
- Na, magyarázatot követelek.- mondtam.
- Ő az ikertesóm. Daniel.- mondta Calvin.
- Ja.- mondtam.- Szia, Den vagyok.- nyújtottam a kezem.
- Daniel. Mint hallottad.- rázta meg a kezem.
- Mi járatban annyi év után?- kérdeztem.
-  Erre jártunk és beszaladtunk a boltba.
- Nem maradtok egy kicsit?-kérdeztem