1.1 We need to talk...

Sziasztok! Itt az új rész. Remélem elnyeri a tetszésetek, nagyon remélem. Hát, én az "1."-es részletet ennyire terveztem. Két komoly részre. Tehát a kövi résznél már beindulnak a tényleges történések. Hát most is elmondom mint a többi résznél.. iratkozzatok fel a "Follow" menüponton és kommenteljetek amit a rész címe melletti kis x-en tudtok (elvileg) megtenni. Előre is köszi. Jó olvasást mindenkinek. xx. Liv. ❤

Reggel a tavaszi napsugarakra pattantak ki a szemeim. Egy új nap, egy új élet. Kiszálltam az ágyból és a reggeli szokásos nyújtózkodást megtettem. Kisétáltam a fürdőbe és egy szörnyeteg köszöntött vissza a tükörből, akinek valószínűleg egy madár fészek ékeskedik a feje tetején. Fésűt is ragadtam és neki estem annak a madárlaknak. Addig cibáltam mire elfogathatónak nevezhettem a látványt.  Vissza szaladtam a szobába, kitártam a szekrényt és elkezdtem kutakodni benne. Előkaptam az egyik Artic Monkeys pólómat és egy farmersortot.  Felkaptam a táskám, felvettem a cipőt, bezártam a házat és elindultam a suliba. Az út oda fele szinte elrepült, még a Starbucksba is be tudtam ugrani egy cappucino-ért. A suli ugyan olyan, mint eddig, nem is számítottam túl nagy változásra. A lépcsőfokokat kettesével léptem fel a 3. emeletig a matek tanteremhez. A terembe a legnagyobb káosz uralkodott, miszerint még a szünet nagy része nem telt el. Szememmel Őt kerestem, sikertelenül. Viszont Ash és Mickey itt vannak. Irwin Lia mellett foglalt helyet, Mickey hátul kuporgott szinte belebújva a telójába, és Luke helye üresen porosodott. Calum mellett akartam helyett foglalni, amikor megláttam, hogy Ethan elfoglalta a helyem. Huuu, kösz Calum, kösz. Tehát ott van Clifford. Hátra sétáltam az egyik szélső padhoz.

-Szia.-mondtam, aminek kicsi a valószínűsége, hogy meghallotta, amit mondtam, hisz a fülhallgató a fülébe.

-Szia.- mondtam már erőteljesebben, hadonászva. Úgy szint semmi. Most már kitéptem ez egyik oldalát a hallgatónak a füléből.- Szia!

-Ohh, bocsi... Szia.- mondta.

-Leülhettek?- kérdeztem.

-Persze.- húzta ki a széket. Ledobtam magam a székre a táskámat meg a pad mellé ledobtam.

-Mi szél hozott vissza a suliba.-kérdezte.

-Tudod, szeretnék jó jegyeket kapni, nem úgy, mint egyesek.- ezzel célozva, hogy változtatni kéne a jegyein.

Ekkor a csönd beállt közénk. Kezdtem azt hinni, hogy megbántottam az előző beszólással, hát, de na. Most nem jó, ha ilyen jegyei vannak, nem lesz belőle semmi.

-Luke hol van?-kérdeztem, megszakítva a kínos csöndet.

-Ajj, tudtam, hogy egyszer szembesíteni kell ezzel a ténnyel.- feljebb ült a széken.- A Hemmings család elköltözött.-mondta.

-Mi?- kérdeztem, mintha meg se hallottam volna.

- LUKE ELKÖLTÖZÖTT.- lassan, artikulálva mondta el még egyszer. Nem, nem lehet igaz. Mi? Sose búcsúzhatok majd el tőle. Akaratom ellenére is legördült egy könnycsepp a szemem sarkából.

-Sajnálom.-és ahogy ezt ki is mondta belépet az új matek tanár. Igen, Mrs. Hemmings Luke anyukája volt a matek tanárunk. Tényleg elmentek.

- Sziasztok, gyerekek, én Mr.Walker vagyok. Mivel Mrs. Hemmingsnek el kellet hagynia az iskolát családi okok miatt ezért én leszek az elkövetkezendőkbe a matematika tanárjuk. Lesz alkalmam magukat alaposabban megismerni, de azért a neveiket elmondhatnák és mondhatnának magukról pár mondatot. Kezdjük a szélső padsorral.-mondta a harmincas éveiben járó férfi.

- Steven Oliver vagyok...- kezdet bele Steve.

- Hova mentek?-suttogtam Michaelnek.

- Phoenix, Amerika.-suttogta. Tényleg semmi esélyem elköszöni. Már elment és kitöröltem minden közösségi oldalról. A telefon maradt. Suli után felhívom.

Ez a Mr. Walker egészen jó fej, de fel sem ér Lizzel. Ő volt a legeslegjobb fej  matektanár, akit valaha ismertem. A többiek is ezt mondanák. Volt, amikor kivitt minket a parkba és ott tanultunk, vagy az utolsó napokban ellógtunk pár órát és filmet néztünk. De nagyon jól magyarázott is hozzá. Aki nem is érti a matekot, még az is levont belőle valamit.

Az utolsó órákat már nagy kínnal éltem túl. Az utolsó óra után hiper sebességgel rohantam ki a suliból.

-Hé, Den! Hé!- kiállt utánam valaki.

-Ash?-néztem hátra.

-Beszélnünk kell.- mondta.- Haza doblak és ott megbeszéljük.

-Öhh..jó.- mondtam és elindultunk a kocsija felé.

Az úton egyikőnk se szólt egymáshoz. Mintha némasági fogadalmat írtunk volna alá azzal, hogy beszálltunk ebbe a kocsiba. Ashton csak az utat bámulta, sehova máshova nem nézet, csak egy pontot figyelt végig, már komolyan olyan volt, mint egy szobor. Vajon mit akarhat? Eddig nem valami sokat beszéltem vele a "szia", "hogy hívnak?" mondatokon kívül. Megismerkedésünk óta csak köszönünk egymásnak. Annál inkább többet beszél róla Lia. "Jaj, de cuki a mosolya", "Jujj, az a bandana a fején".. és még mennyi minden. Ashton-ról nem sokat tudok. Azt tudom, hogy azon az éjszakán ő is ott volt a többiekkel és ő is nyomta a füvet. Remélem nem olyan, mint Luke mert akkor jobb, ha Lia távol marad tőle.

-Itt fordulj le.- mondtam neki.

-Tudom.- Hát ez tök megnyugtató, ha egy "idegen" tudja hol lakok.

Leparkoltunk a házunk előtt. Gyorsan kiszálltunk a házunk előtt. Felsétáltunk az ajtóig, majd kinyitottam. Ash-t leültettem az egyik fotelre én meg leültem a vele szembe lévőbe.

-Kérsz valamit inni?-kérdeztem.

-Nem, kösz.-mondta.

-Na, mit akartál megbeszélni.-kérdeztem.

-Lia-ról lenne szó. Mivel te vagy a legjobb barátja... az van hogy túl sokat mesél magáról, engem szinte megismerni se akar. Csak mondja a magáét.-mondta Ash.

-Próbálj szóba eredni vele. Amikor a kocsiba ültünk se voltál valami túl beszédes.-mondtam

-Jó. Felfogtam. Mindig, amikor találkozzunk egy olyan érzés fog el, hogy csak a külső miatt szeret.-mondta és lehajtotta a fejét. Azt látom, hogy az egójával sincs baj. Van valami abban, amit mondott.
-Nyugi, felhívom és beszélek vele.-mondtam.
-Tényleg? Köszi.- ölelt meg.
-Szívesen.-mondtam.

-Na, én csak ennyit akartam. Majd talizzunk.-mondta és elindult az ajtó felé.
-Szia.-mondtam és kiment az ajtón. Ajj, Ezek a mai szerelmi gondok. Ki beszél Den? Tényleg Luke. El kéne, köszöni. Hisz a világ másik felén lesz örökké, én meg még úgy "köszöntem el" tőle hogy jól a képébe mondtam, hogy szakítsunk. Azért én se vagyok ennyire szemét. Honnan tudtam volna, hogy elmegy? Sehonnan. Lehet ezért jött azon az estén? Teljesen lehetséges.
Megfogtam a telefonomat, ki kerestem a számát a névjegyek közt és megnyomtam a zöld gombot. Vártam, hogy felvegye, az ötödik csöngetésre fel is vette.
Nem szólt bele. Mintha süket lenne a vonal.
-Luke?- suttogtam lassan a telefonba.
-Den.-mondta.
-Én nem tudtam, hogy..-mondtam, de bele vágott a szavamba.
-Hidd el így jobb mintha úgy vállunk el, hogy együtt vagyunk.- mondta.
-De én..-mondtam volna..
-Már mindegy.- hangosodott fel a hangja.
-Nem. Nem mindegy.-mondtam.
-Mert máshogy lett volna? Akkor nem szakítasz velem?- már-már üvöltött.
- Nem.- szinte tátogtam. Lehet nem is hallotta.
-Hát akkor ennyi Den.-mondta.
-Szia, Luke.-mondtam.
-Szia, Den.-tette le.
-Hiányozni fogsz.-suttogtam már csak a telefonnak.
A telefont leraktam az asztalra. Hát ennyi volt. Soha nem hallok többet Luke Robert Hemmings-ről. Ő már egy másik életet él. Ez volt az utolsó beszélgetés, amit váltottam vele. Örökre.